Balaton sötét arca

Nem hittem volna, hogy egyszer ilyen képeket is készítek a Balatonról.

Cipők és táska

Gyerekkoromról No.1

Itt van ideje, hogy egy kicsit írjak a gyerekkoromról. Nagyon sok ideig gondolkodtam a blogom koncepciójának a megváltoztatásáról. Arra jutottam, hogy más jellegű írást, és egyéni véleményt is felvillantsak. Tudom már nagyon sokat írtam erről, de ez fontos lépés nekem a továbblépéshez.

Az első ilyen jellegű írásomat szerettem volna az írás szeretetéhez kötni. Tulajdonképpen elgondolkodtam azon, hogy miért is írom a blogom és miért van nekem folyamatosan íráskényszerem (még ha nincs is időm rá akkor is folyamatosan agyalok mindenen). A történet a következő. Amióta rajzolok azóta írok is. Nemcsak kézírással, amit az iskolában is tanultam, hanem már elég pici korom óta gépelek kisebb-nagyobb megszakításokkal. A mamám munkahelyén már írógéppel gépeltem még mielőtt iskolás lettem volna. Mindenfélét gépeltem akkoriban. A nevemtől a kedvenc ételem nevéig a nagymamám segítségével, pedig még nem voltam még elsős sem. Tetszett, hogy ha lenyomtam egy betűt akkor elindul egy zongorához hasonló szár, ami megüti a papírt és nyomot hagy rajta. Sokan elfelejtik, hogy a szépsége abban rejlik a mai napig, ha erősebben leütök egy betűt,  akkor erősebb lesz a  nyoma. Kontrasztosabb. Így a betűk olyanok lesznek, mint egy kotta a magasabb és mélyebb hangok váltakozása látható. Ezért helyén való a zongora hasonlat, mert  szinte ugyan olyan a lényege, mind a kettőnek. Akkor is, mint most is minden ilyesmi érdekel. Talán a kütyük iránti szeretetem is innen van.

A mostani technikai fejlettségben nincsen olyan, hogy amit leütöttem billentyűt akkor azt nagyon körülményesen kelljen kijavítani. Most már minden instant. Egy mozdulat és kitörölhetjük az elrontott gépelésünket. Elmenthetjük, javíthatjuk annyiszor ahányszor akarjuk. Kinyomtathatjuk, mindenféle betűtípusban, méretben. A programok sokszínűségéről nem is beszélve. Egyet sohasem szoktam elfelejteni, hogy lehet akármilyen könnyítés a gépelésben sokszor nem mindegy a tartalom. Annyi, de annyi írás jelenik meg  a neten, hogy szeri se száma a gépelők számának. Vannak olyan bejegyzések, amelyek nagyon gagyik. Lásd a Spambook, ahogy mi Google Pluszosok hívjuk. Nem elkanyarodva a bejegyzésem lényegétől   nagyon szeretek géppel és kézzel is írni mindenfélét, még ha csak a Twitter-emben pötyögök pár értelmetlen álmos mondatot éjfél körül vagy reggel félálomban. Vagy éppen a haveromnak leírom: - Csáó! Mi van veled mostanában?

Akkor is írok valamit mindig. Most is örömmel tölt el, hogy leírtam és tovább írom ezt a bejegyzésemet, amit a végtelenségig tupírozhatnék és újabb és újabb adalékot adhatnék hozzá. Végezetük csak annyi, hogy írni nagyszerű dolog.