Régebbi írásom

Ez egy nagyon régi blogkezdeményemre töltött fel írásom, csak most találtam meg régi munkáim között kutakodva. Akkor ment az A+ csatornán a Read or Die the TV anime sorozat. Arra a hatására kezdtem megírni, de abbahagytam. Talán nem is baj.

A PAPÍROK ÉLETRE KELNEK

Szombat délután volt. A szokásos szombat, késő délutáni sétámat tettem a házunk körül. És mint mindig a pad, ahová ülni szoktam üres volt. Leültem, vettem egy mély levegőt és elővettem zsebemből egy darab papírt. Mindig tartottam magamnál egy darab papírt, mert sose lehet tudni, mikor unatkozik az ember, akár hol is van. De nem írni kezdtem mind, azt sokan gondolják. Hanem egy furcsa hobbynak hódolok ilyenkor, a papírhajtogatásnak. Mihelyt elkezdtem volna hajtogatni a kedvenc madaramat, egy kislány lépett oda hozzám.

− Ne haragudjon bácsi! Hajtogatna nekem egy virágot? − kérdezte éles szemekkel a kislány.

− Gyere, ülj le mellém. Néhány perc és kész lesz − válaszoltam. És mond, hogy hívnak?

− Jeannie, Jeannie Fox.

*Szavakba nem önthető érzés fogott el. Mintha a szívembe szúrt volna valamit.*

Abban a pillanatban, amikor kimondta a nevét megállt a kezem egy pillanatra, de azután sikerült befejeznem. Egy rózsát tartottam a kezemben.

− Tessék, parancsolj!

− Nagyon szépen köszönöm! Meg is mutatom anyukámnak. Ott áll az utca másik oldalán. Tetszik látni? Bácsi?

Egy hölgyet láttam integetni, aki a kislányt nézi. Biztos ő az édesanyja. Miután visszament a szülőjéhez egy házat hajtogatott a virágnak, de nem kézzel.

19 évvel ezelőtt

Második elemi osztályban matematika dolgozatot írtunk. Sohase felejtem el azt a délutáni tavaszi forróságot.

− Tegyétek le a ceruzátokat!

− De tanárnő én még nem végeztem! − válaszolta Eric.

− Még egyszer nem mondom el Grasshopper! − förmedt Ericre a tanárnő.

Miközben Miss. Cancer összeszedte a dolgozatokat Eric gúnyosan nézett rám, mert látta, hogy előbb végeztem, mint a többiek. Ez sosem tetszett neki.

Miután tanárnőnk kiment az osztályból véletlenül ott felejtette a köteg papírt, amire írtunk, csak a dolgozatokat vitte magával. Ezt meglátva, Eric vérszemet kapott.

− Most meglakolsz Len Locust!

Mivel háttal voltam, csak a hangra lettem figyelmes. A következő pillanatban egy halom papír repült felém. Automatikusan kitartottam a kezem a papírok felé és mire észbe kaptam a papírkötegnek hűlt helye volt. Helyette sok apró madarat láttam magam körül.

− Mi, mi történt? − kérdezte Eric.

− Nem tudom. *bárcsak tudnám én is* − mondtam magamban.

− Te szemét, elrontasz mindent!

Szaladt volna felém, de Jeannie Snowdrop megállította, ahogy én a papírt.

− Köszi Jean.

− Nem mondj semmit. Nem miattad tettem.

8 éves koromba jöttem rá, hogy milyen adottságot kaptam. Azt az origami tudást, amit megtanultam nem kellett a kezemmel meghajtogatni, hanem a tudatommal hajtogattam. Akkor még nem tudtam, hogy milyen hasznát fogom venni az életben.

Amikor hazaértem próbáltam megismételni a mutatványt, ami dolgozat után történt, de nem sikerült. Nagyon el voltam keseredve, de nemcsak ezért, hanem Jeannie miatt is.

MINDEN PAPÍR ELSZAKADHAT

Miss Asagao vagyis Asagao-sensei óráján voltam délután 16 órakor. Egy figurát tanultunk hajtogatni. De volt négyzetes papír, így egy írógép papírt vágtunk szét. elég bonyolult hajtások voltak a könyvben, amiből meg kellett hajtogatni.

− Egy pók, csak egy pók, nem lehet olyan nehéz – hittem naivan.

Már a tízedik hajtásnál megakadtam és nagyon ideges lettem. Csak Lina Geranium látványa nyugtatott meg. Ő volt a csoportban a legszebb lány. Mindez egy pillanat volt.

Idegességem még jobban fokozódott, amikor folytattam a pókomat.

− Figyelj oda Len! – mondtam magamban.

Amikor a következő lépéshez értem egy pók jelent meg előttem. Elkészült akaratom ellenére. Nem mutattam meg senkinek. Inkább még egyszer megpróbáltam meghajtogatni kézzel addig ameddig az előbb eljutottam. Kapkodásomban elszakadt a papír. Ekkor láttam, hogy a körülettem lévő papírokból pókok lettek, de ami elszakadt abból nem lett semmi.

− Az elszakadt papírt nem tudom manipulálni!

Aztán odajött Asagao kisasszony:

− Locust-kun mi történt?

− Semmi Asagao-sensei!

Miközben ezt mondtam eldugtam a pókokat, amik keletkeztek. Kiszaladtam a teremből. Többet nem mentem szakkörre. Szüleimnek is megmondtam, hogy nincs szükségem erre. Csodáltam, hogy megértettek és ezután nem került szóba a szakkör.

Apámnak és anyámnak nem mondtam el a történteket. Nem tartottam helyesnek, mert elvittek volna pszichológushoz. Az tuti biztos! Őnekik nincs képességük és én sem értem, hogy honnan örököltem.

Ez után elhatároztam, hogy fejlesztem magam és kiderítem, hogy honnan jött az erőm, és hogy vannak-e hasonlók, mint én.

AZ ÍRÓK BOLOND SZELLEME

Azon az októberi napon később fejeződött be az iskola, és sötétedni is kezdett. 11 éves lehettem. Az ismerős utcákon csak úgy kapkodtam a lábam, hogy a szokásos fél órás utat leredukáljam 20-25 percre. Ez a nap is élénken megmaradt az emlékeim között.

Akkor olyan dolog történt, amire nincs magyarázat. Szóval már tíz perce sétáltam és a sietségemet megállította egy piros lámpa.

− A fene, pont most van piros – mondtam magamban.

Az utca sarkán, ahol a lámpa volt megláttam egy könyvet a boltban. Egy regény volt a leárazott részlegen. Nem emlékszek a szerzőre és címére sem. Nem tűnt valami nagy számnak a könyv, mégis mintha engem szólított volna.

A vásárlással együtt pont harminc perc alatt értem haza. Édesanyám vacsorával várt, de nem voltam éhes. A könyv gondolata kötötte le az evés ingerét is, pedig egész nap kettő szalámis szendvicset ettem.

Felmentem a szobámba, majd így szóltam szüleimnek:

− Majd később eszek valamit.

A szobámba érve ezt mondtam:

− Végre valami jó dolog a mai napban. Na, akkor kezdjük…

22 óra volt, amikor édesanyám benyitott már tucatszorra a szobámba.

− Nem eszel valamit kisfiam?

− Úr Isten, így elment az idő? – kérdeztem ijedten.

− Több mint három órája ki se mozdultál. Ez nem vall rád. Valami baj van?

− Dehogyis.

Mire kimondtam már kint is voltam a konyhában.

− Lássuk csak mit is ehetnék!

− Lenikém majd én csinálok neked ennivalót – mondta apám, mert ő is éhes volt. – Mi volt ma az iskolában?

− Semmi jó, apa ­­− válaszoltam semlegesen.

− Amikor úgy érzed, hogy valami nem jó, tegyél érte, hogy jó legyen! – mosolygott rám.

− Az olvasással terelem el a rossz dolgokat. Ma is vettem egy könyvet. Kihozom!

Mire elindultam volna a szobám felé apám leteremtett, hogy már megint mire költöm a pénzt. Nem esett jól, de este fél tizenegy után már ismét a kezemben volt a frissen szerzett könyv. Hajnalig olvastam mire végeztem a könyvvel. Annyira tetszett, hogy elhatároztam én is híres író leszek.

− Len Locust a híres író.

Ezzel a gondolattal aludtam el.

Másnap majdnem elaludtam az iskolában. Egész nap ásítottam és dülöngéltem.

− Unalmas ez a csütörtök. Nincs is jó idő. Az órák sem az igaziak. Áhhh…

A gondolataimat nem Eric zavarta meg, hanem Jeanny.

− Miért lógatod az orrod, Len? – kérdezte.

− Szi… szia Jeanny. Nem vettelek észre.

− Azt látom – kuncogott.

− Ne haragudj, mostanában nem vagyok formában. Bocs, de mennem kell. Szia!

Nem néztem vissza rá. Tudtam, hogy rosszul esik neki, de nekem Lina Geranium tetszett.

Amióta rájöttem a képességemre nem volt se barátom, se senkim. Csak a szüleim. Nem is tudott a képességemről senki. Nem árultam el senkinek.

Újra bejártam Asagao kisasszony óraira, mivel legalább azok hasznosak voltak. Mégis dühös voltam, mivel az órai hosszabb ideig elmaradnak, mivel terhes és férjhez is megy.

Így megszűnt a hajtogatás, mert másik tanárt kaptunk, aki utálta a papírokat. A modora tiszta Ericé. Majd a könyvre gondoltam, amit tegnap vettem. Mire elindultam hazafelé már jobban is éreztem magam.

Nem siettem haza. Pont ezért leültem egy padra az iskolához közeli parkban. Elővettem egy tiszta papírt és próbálgattam a képességem. Akár hogyan koncentráltam nem akart meghajtódni. El voltam keseredve.

− Még néhány évvel ezelőtt működött! – mérgelődtem félhangosan.

Egy magas vékony férfi lépett oda hozzám.

− Hadd segítsek ifjú titán! – mondta kedvesen a férfi.

− Hogyan segítene? Maga már idős… ehhez.

Rámutatott a papírra és meghajlódott magától a papír.

− Ezt, hogy csinálta? – kérdeztem meglepődve. − A bácsi mágus?

− Leülhetek ifjú titán? – kérdezte a férfi.

− Persze.

Felemeltem a táskám és mellém ült. Ő az eget nézte, én meg őt. Majd rám nézett és így szólt:

− Tudom, mit akarsz kérdezni. Miért szólítalak ifjú titánnak? Mi ez az egész? Ugye?

Bólintottam.

− Helyes – folytatta ez öreg. – Vannak, akik nem elégszenek meg a világgal. Ilyen voltam én is. Zavar, hogy nem tudsz változtatni rajta. Így van ugye?

− Igen – válaszoltam elgondolkodva.

− Mutasd azt a lapot!

Ismét rámutatott és írás jelent meg rajta.

− Ezt olvasd el, amikor egyedül vagy. Nem sokáig marad meg az írás, mint a pókháló ez is eltűnik – mondta halkan az idős férfi.

− Kicsoda maga?

− Már azt hittem, hogy meg sem kérdezed. Én vagyok az, aki segít neked, hogy meg tanulj bánni a képességeddel. Én vagyok az ÍRÓK BOLOND SZELLEME. Első feladatod. Kérj bocsánatot Jeanny Snowdrop-tól.

Mire ránéztem volna, ismét az öregre, eltűnt. Lehet csak képzelődtem, de a papír még mindig ott volt a kezemben. A lap alján, pedig ez a sor állt:

„Gyerünk Len, mire vársz?”