Egy kép a csigáról és a rajz kapcsolata az írással

  Nekiálltam megfejteni egy nagyon nehéz Sudoku-t, de elakadtam már rögtön az elején, de nem adtam fel a dolgot így inkább előszedtem a tolltartómból az egyik golyós tollam, amelyet elraktam, mert nem tudtam megfejteni a rejtvényt és neki szerettem volna állni írni. Ebben is elakadtam, mert nem jött semmi gondolat. Majd később készítettem inkább egy vázlatot a játszótéren fotózott képem alapján. Egy csigát sikerült leképeznem amint kibújt a házából. Szerettem volna nagy rajzban kivitelezni, de nem tartottam kivitelezhetőnek a dolgot úgy, hogy nekem is tetszene. Mindig is szerettem volna három művészeti ágat összekötni, mert ha valaki megnézi a fotómat vagy látja a rajzom csak egy képet lát, de nem tud semmit a mögöttes tartalomról. Pont ezért nem osztottam meg sehol, mert tervem volt vele.

  Az új Instagram és a Facebook sem vonzotta ezt az egyszerű képemet, amelyet a mobilom kamerája látott nem annyira jó felbontással, mert ez csak egy digitális nagyító által elkapott pillanat volt a részletek miatt. A fénykép csak egy szimbólum, mert nem a képen látható csiga a lényeg. Minden fotóban magam is benne vagyok és a néző is benne van.

  Kifejtem a kép keletkezését, hogy érthető legyen mit szeretnék ezzel mondani.

Kisfiam szólt a homokozó mellett: "Apa, nézd itt van két csiga." Ekkor még nem dugta ki csápjait, mert nem voltak megfelelő környezetben ezért letettük őket a fűre. Majd várnunk kellett, hogy valamelyikük észreveszi, hogy jó helyen vannak. Az egyik, amely a képen szerepel lassan kikandikált a házából mire én és kisfiam lefotóztuk ezt a kis állatkát. Megérte türelmesen kivárni a dolgot, mert régen is szerettem ilyesmi fotókat készíteni.

  Tulajdonképpen az írással és a rajzolással is sokszor türelmesen kell bánnom, mert csak akkor születnek meg az igazi alkotások, amelyet érdemes megmutatni vagy leírni azután, pedig begépelni és átírni.

Az eszközt sem szerettem volna kifelejteni amellyel íródott ez a kis bejegyzés. Az egyik legegyszerűbb tollam került most előtérbe, amely a BIC Crystal és médium, azaz közepes vonalvastagságú csúccsal van ellátva. Régen nem szerettem ezt a tollam, viszont a Moleskine tollam bizony igen.

                                                                                                                                          2016. május

                                                                                                                                     huszonkilencedike

                                                                                                                                          - vasárnap -

Elszakadás

Ezt a fotómat csak úgy készítettem, mert tetszett, hogy az izzószálak sziluettben látszanak. Ott pihent a fényképezőmön még akkor is, amikor a régi számítógépem vírusos lett. Szerencsére meghagytam a fotómasinám memóriájába. Most csak írni tudnék róla, hogy milyen képet is készítettem. Azért tartom ezt fontosnak, mert mostanában én is elszakadtam valamitől. Elszakadtam a művészettől mely annyi mindent adott nekem és mégsem. Megmaradt a fényképezés szeretete, mert mindent csak teljes szívből érdemes művelni véleményem szerint. A porszívózást is örömmel csinálom, mert a legalább a kicsit elnyomja a folyton kattogó agytevékenységem. Pont ez benne a jó, mert teljesen kikapcsol. Ilyenkor nincs közelemben a telefon. Nem is akarom ilyenkor, hogy keressen valaki. Az értesítések nem szólnak. A családom elvonul máshova, hogy ne zavarjuk egymást. Ilyenkor egy kicsit egymagam lehetek a rohanó világban, mint most ahogy éppen gépelem a gondolataimat. Próbálok visszatérni valódi önmagamhoz, hogy minden másra is figyelmemet fordítsam. Család, munka ... stb.

Szokták mondani, hogy valamit el kell valamit veszíteni, hogy megkapjunk valamit. Nekem ilyen a művészet iránti érdeklődés és az alkotás is. Mivel optimista embernek tartom magam rájövök, hogy nem így van. Az elvesztett dolgokat újra meg lehet találni, ha nagyon keressük, mert fontos volt valamikor számunkra. Ezen vagyok én is és ehhez az kellett, hogy kicsit elszakadjak.

Az én meditációm

Mindenkinek kellene lennie egy olyan tevékenységnek, hogy el tudjon mélyülni és önmagával foglalkozni. A meditáció megnyugtat és kikapcsol. Olyan belső tevékenységet indít el, amelyre nem is gondolunk. A lelki belső dolgokról beszélek. Nekem az írás termeti meg a belső békémet. Kezembe veszek egy tollat és teljesen átjár a nyugalom. Talán ez is elindítója a folyamatnak, amely odáig vezetett, hogy gyűjtöm a tollakat. Ilyenkor nem foglalkozok a külső hatásokkal és a körülöttem lévő dolgokkal. Kifele is befele is figyelek, mert közben míg írok a gondolataimat ráncba kell szednem. A kártyákat a fejembe ki kell raknom, hogy valamilyen logika szerint legyenek sorba állítva. Így képzelem el ez az agyi tevékenységet. Igaz, hogy eddig csak az írást emlegettem, de ugyanolyan fontosnak tartom a rajzolást is vagy a festést. Sokszor nem is a végeredmény számít, hanem hogy mi történik azon az úton amíg egy munka elkészül. A folyamat az sokszor érdekesebb, mint a maga a késztermék. Ezt nevezem én igazi meditációnak. Önismeret szempontból ez a legjobb, amit tehetünk.

Ráadásul semmit sem ér az egész, hogyha nem élvezzük az alkotást. Megölném az örömöt és mindenféle érzést, gondolatot amely ilyenkor keletkezik. Természetesen mindezt egyedül élem meg, mert már pár sorral feljebb írtam, hogy kizárom a külvilágot miközben alkotok valamit vagy éppen írogatok. Végeredményben szinte mindegy, hogy miről írok. Vagy mégsem?

Plusz öröm számomra, hogyha jön pár kommentár és tetszés nyilvánító gomb, hogy érdemes folytatnom a dolgot. Ezért is élesztettem fel ezt a blogom, mert hihetetlen sok energiát kaptam mostanában. A meditációm részévé váltok, amely még több energiát ad. Ezeket vagy így vagy úgy próbálom visszasugározni, mert csak pozitív visszajelzéseket kapok mindenhonnan. A legjobb példa erre szintén a másik blogom, amelyet lassan ezerszer néztek meg év eleje óta.

Revived

Két éve egy betűt sem írtam ide és nem is töltöttem fel semmit, de most itt az ideje, hogy változtassak ezen és ott folytatom, ahol abbahagytam, mert akármennyire nem akartam alkotni mégis úton útfélen azért rajzolgattam valamit. Még ha nem is nagy képeket és nem annyira értékelhető alkotásokat, de nem hagytam abba, mert az agyam mindig dolgozik az ügyön, hogy ne felejtsem el ezeket a dolgokat. Igyekszem majd olyat is alkotni, amelyet megoszthatok veletek.

Volt az utóbbi évben jó pár megrendelésem és csak azokkal foglalkoztam kizárólagosan. Helytelenül tettem. Saját magam anyagi helyzetét próbáltam megerősíteni azzal, hogy csak megrendelésre alkotok baráti szívességből. Nem úgy jöttek a dolgok, ahogyan terveztem. Egy nagyon kedves tanárom bölcs mondatát elfelejtettem az idők során, hogy: "Hamár azon agyalsz, hogy mennyi pénzt tudsz keresni vele akkor nem születnek majd igazi alkotások. Az nem te leszel, az nem a te lenyomatod lesz, hanem a megrendelő által kitalált lenyomat, amelyet ő akar látni és te nem." Nem biztos, hogy szó szerint idéztem, de ő már nincs az élők sorában, de mégis bennem élnek a szavai. Próbálom az ő szavaival megidézni a múltbeli énemet úgy, hogy csak arra fókuszálok, hogy mennyi örömöt ad az alkotás folyamata. Ezzel a jövőbe tekintek és kitűzöm a célokat, amelyeket sohasem akarok felejteni.

Az egyik célom, hogy átadjam a kisfiamnak az alkotás tudását, hogy ő is majd nagyszerű dolgokat teremtsen akár hova sodorja az élet. Ehhez magamnak is újra el kell sajátítanom a dolgokat, amelyeket a múltamba hagytam. Akkor döbbentem rá mindenre, amikor másik hobbit próbáltam magamnak keresni, de az élet mégis úgy akarja, hogy ne keressek magamnak mást, mert azok távol vannak. A művészet pedig itt volt, itt van és itt lesz mellettem mindig. Nem is kell hozzá sok minden, mert pár ceruzával vagy épp egy ecsettel olyan világot teremhetek, amelyben más is ott lehet. Írni sajnos nem tudok olyan jól, ahogyan szeretnék. Viszont ezt is megoldom úgy, hogy elkezdtem írni az eszközeimről egy blogot a http:// tintanbelul.blogspot.com-ot. Mindezt kézírással, mert ezzel talán a fogalmazó készségem is javul majd.

Mindezek mellett próbálok olvasni mindenfélét, hogy tanuljak is valamit miközben művelődök valamennyire. A távoli terveim között szerepel egy olyan képsorozat, ahol mindenféle veterán autót ábrázolok, mert annak idején nem szerettem az autókat és ez egy kitűnő alkalom, hogy összekössem azzal, amit szeretek csinálni és ezáltal megnyílnak előttem olyan ajtók is, amelyek be voltak zárva

Balaton sötét arca

Nem hittem volna, hogy egyszer ilyen képeket is készítek a Balatonról.

Cipők és táska

Gyerekkoromról No.1

Itt van ideje, hogy egy kicsit írjak a gyerekkoromról. Nagyon sok ideig gondolkodtam a blogom koncepciójának a megváltoztatásáról. Arra jutottam, hogy más jellegű írást, és egyéni véleményt is felvillantsak. Tudom már nagyon sokat írtam erről, de ez fontos lépés nekem a továbblépéshez.

Az első ilyen jellegű írásomat szerettem volna az írás szeretetéhez kötni. Tulajdonképpen elgondolkodtam azon, hogy miért is írom a blogom és miért van nekem folyamatosan íráskényszerem (még ha nincs is időm rá akkor is folyamatosan agyalok mindenen). A történet a következő. Amióta rajzolok azóta írok is. Nemcsak kézírással, amit az iskolában is tanultam, hanem már elég pici korom óta gépelek kisebb-nagyobb megszakításokkal. A mamám munkahelyén már írógéppel gépeltem még mielőtt iskolás lettem volna. Mindenfélét gépeltem akkoriban. A nevemtől a kedvenc ételem nevéig a nagymamám segítségével, pedig még nem voltam még elsős sem. Tetszett, hogy ha lenyomtam egy betűt akkor elindul egy zongorához hasonló szár, ami megüti a papírt és nyomot hagy rajta. Sokan elfelejtik, hogy a szépsége abban rejlik a mai napig, ha erősebben leütök egy betűt,  akkor erősebb lesz a  nyoma. Kontrasztosabb. Így a betűk olyanok lesznek, mint egy kotta a magasabb és mélyebb hangok váltakozása látható. Ezért helyén való a zongora hasonlat, mert  szinte ugyan olyan a lényege, mind a kettőnek. Akkor is, mint most is minden ilyesmi érdekel. Talán a kütyük iránti szeretetem is innen van.

A mostani technikai fejlettségben nincsen olyan, hogy amit leütöttem billentyűt akkor azt nagyon körülményesen kelljen kijavítani. Most már minden instant. Egy mozdulat és kitörölhetjük az elrontott gépelésünket. Elmenthetjük, javíthatjuk annyiszor ahányszor akarjuk. Kinyomtathatjuk, mindenféle betűtípusban, méretben. A programok sokszínűségéről nem is beszélve. Egyet sohasem szoktam elfelejteni, hogy lehet akármilyen könnyítés a gépelésben sokszor nem mindegy a tartalom. Annyi, de annyi írás jelenik meg  a neten, hogy szeri se száma a gépelők számának. Vannak olyan bejegyzések, amelyek nagyon gagyik. Lásd a Spambook, ahogy mi Google Pluszosok hívjuk. Nem elkanyarodva a bejegyzésem lényegétől   nagyon szeretek géppel és kézzel is írni mindenfélét, még ha csak a Twitter-emben pötyögök pár értelmetlen álmos mondatot éjfél körül vagy reggel félálomban. Vagy éppen a haveromnak leírom: - Csáó! Mi van veled mostanában?

Akkor is írok valamit mindig. Most is örömmel tölt el, hogy leírtam és tovább írom ezt a bejegyzésemet, amit a végtelenségig tupírozhatnék és újabb és újabb adalékot adhatnék hozzá. Végezetük csak annyi, hogy írni nagyszerű dolog.

Circles - Körök

New wallpaper

Ugyanaz másként